Mozgó játszótér
A játék olyan tevékenység, amelyet nem lehet elég komolyan venni.
Jacques-Yves Cousteau
Hogyan mozog egy játszótér? Mert mozog, az biztos.
Azokon a településeken, amelyek részt vesznek a programban, nincsen játszótér. Olyan hely, amiről Molnár Ferenc könyvet is írt, ahol mindnyájan „szocializálódtunk”. Megtanultunk focizni, rabló-pandúrozni, fára mászni. Játszottunk. Rengeteg élményt gyűjtöttünk és készséget fejlesztettünk. Minden házblokkhoz volt legalább egy játszótér, ahol megismerkedhettünk a szomszéd gyerekekkel, azok szüleivel. Így voltunk mi egy közösség.
A felzárkózó településeken ilyen nincs. Nincs hol játszania a gyerekeknek, nincs hol és kitől megtanulni játszani. Ezért kellett kitalálni valamit. Ez lett a Mozgó Játszótér. Egy kilencszemélyes kisbusz, amibe minden belefér. Minden játék, eszköz és két személy, akiknek értenie kell a játékhoz, a gyerekekhez, a játszáshoz. A kisbusz gyorsan eljut az ország bármelyik pontjára, és a megérkezés helyszíne azonnal játszótérré válik, ami pillanatok alatt benépesül.
A játék az az eszköz, amivel a személyzet dolgozik. Mert a játék egy kommunikációs csatorna, a nyelvén könnyebben és gyorsabban érhető el mindenki. A játék egy fejlesztő eszköz, amely segít a gyerekeknek elsajátítani mindent, ami az élethez és annak élvezetéhez szükséges, barátságok kialakításához, életút választáshoz. Megtanít mozogni, együtt lenni, szabályokat követni, vagy csak simán, az időt jól és értelmesen eltölteni. A játék szeretet, mert jó együtt lenni, és közösen megvalósítani dolgokat. A Mozgó Játszótér célközönsége az egész település, persze először a gyermekek érdeklődését kelti fel, de a hamar kialakuló bizalmi viszony a szülőket is meggyőzi, nem kell sok idő, hogy kapcsolódjanak.
A Mozgó Játszótér azt az igényt viszi el ezekre a településekre, amely szerint játszóteret lehet teremteni egy füves placcból, egy iskolaudvarból, de egy zsebkendőnyi üres területből is. Játék lehet a saját hangunk, testünk és a legegyszerűbb eszközök. Találunk egy botot vagy egy darab papírt és máris tartalmas és kreatív időt tölthetünk el.
A Mozgó Játszótér játékával, tevékenységével közösséget fejleszt, filozófiája, hogy megmutassuk az ottélőknek, hogy a közösségi élet alkotói, megteremtői és megélői ők maguk. Ehhez kíván eszközöket, élményeket biztosítani.
A Mozgó Játszótér a településeken dolgozó munkatársak számára is hozzáférhető, tevékenységükhöz szorosan kapcsolható, hiszen a közösséggel együtt töltött idő során feltárulnak olyan problémák, amelyeket jelezni kell, de esetleg javaslatokat is tehetünk azok orvoslására. Amennyiben szükséges, közvetítünk a résztvevők között, elősegítve a köztük zajló párbeszédet. Emellett krízishelyzetekben is hívhatók vagyunk, módszereinkkel segítséget nyújthatunk a közösségen belüli feszültségek kezelésében.
Egy csoport ember még nem tekinthető közösségnek, de nagyon fontos, hogy a közösségfejlesztési tervekben kitűzött célok a települési lakosok, gyerekek, családok közös céljainak irányába mutassanak. A Mozgó Játszótér célja, hogy a települési közösségek felismerjék, hogy az együttműködésen alapuló munkának hosszútávú eredménye van.
A kezdeményezéstől elszokott közösség elveszti kreatív képességeit, míg az önálló véleményalkotás által, a döntésekért felelősséggel vállaló csoport kreatív megoldásokat fog találni minden helyzetben.
Cikk ajánló:
Jár a boldog gyermekkor
Történeteink
Minden hajón van egy ember, aki elsőnek pillantja meg a szárazföldet. Ha belepillantunk ezeknek az embereknek a szemébe, észrevehetjük a szárazföldet. Azokon a településeken, ahová rendszeresen járunk, mindig van egy gyerek, aki elsőnek pillantja meg a Játszóbuszt. Amikor belepillantunk ezeknek a gyerekeknek a szemébe, észrevehetjük a Játszóbuszt. Általában észre is vesszük és vigyázunk rá, nehogy eltűnjön. És már várjuk, hogy fusson elénk az úton vagy integessen valamelyik kapuból vagy ablakból.
A felsődobszai óvodában jártunk, két csoportnak tartottunk egymás után foglalkozást. A második körbe kerültek a nagycsoportosok. Mentünk a felépített tematika mentén szépen sorba. A játékok során feltűnt egy kislány, nevezzük most Piroskának. Haja szőke volt, arca kicsit sápadtabb, mint a többieké, macis pulcsit és hozzá illő lila nadrágot viselt. Kis paucsán látszott, már nem az első évet koptatja az oviban, szemeivel mosolygott.
Az egyik játékban véletlenszerűen választottunk párokat. Egy lepel két oldalára kellet állnia a pároknak, így nem láthatták egymást. Az volt a feladata a két gyermeknek, hogy miután a lepedő lehull, mondják ki a párjuk nevét, aki a gyorsabb, az kapja a pontot. Piroska a „fal” mögött kicsi kezeit tördelte, a pulcsi úját húzogatta látszott, hogy izgul, netán fél és ez az egész helyzet kellemetlen neki. Visszaszámoltunk 3… 2… 1…. és a lepedő lezuhant. Piroska pedig halkan, de érthetően azt mondta TOMI! A pedagógusok és a gyerekek is üdvrivalgásban és tapsviharban törtek ki. „Nyertél egy pontot a csapatodnak!” – üvöltötte az egyik óvónő. Nem értettük a már-már ünnepi hangulatot. Kérdőn néztünk az óvónénikre, hogy még is mi ez. Ekkor elárulták, hogy Piroska nem beszél se a társaival se velük, mióta az oviba jár, egy hangját se hallották mostanáig.
Büszkeség és meghatottság, ami akkor és ott elfogott. Újabb bizonyítéka annak, hogy a játék, mint eszköz igen is működik. Szeretem, amit csinálok, pontosan az ilyen pillanatok miatt.
A mesélés nem alanyi jogon jár. A mesélés kihalóban lévő őskövület. Vannak olyan családok, ahol 3-4 generáció óta nem meséltek a családban. Nem meséltek királylányokról, hőstettekről, nem tudják, milyen kiállni 3 próbát, hogy megszerezd a fele királyságot, de nem meséltek családi történeteket sem nagyszülőkről, dédszülőkről, talán nem is volt mit mondani. Sokszor nekifutunk, hogy a mesét becsalogassuk a foglalkozásainkba, de általában kudarcnak éljük meg a végeredményt.
Csenyétén egy meleg nyári délután mindenki fáradtan nyúlt el a játékok után és bedobtuk, hogy olvassunk mesét. Neki is fogtunk, de pár perc után szétszaladtak a gyerekek, jöttek, mentek. Épp abba akartuk hagyni, amikor egy kislány halkan mondta, hogy olvassuk tovább a mesét. Nagy volt a zsivaj körülöttünk, de a kislány csillogó szemmel hallgatta. Amikor vége lett, kérte, hogy még egyszer olvassuk el, de előbb elmegy és szól egy barátnőjének. Elkezdtük és már ketten hallgatták. A mese végeztével beszélgetni kezdtünk arról, kivel mi történt a mesében. A következő alkalommal büszkén mesélték, hogy elmondták a mesét otthon a testvéreiknek és nagyon tetszett nekik. Egy pillangó szárnycsapása földrengést idézett elő.
2020 nyarán a tanodában tartott táborba mentünk Mátraverebélyre. A korosztály vegyes volt. Kamasz lányok, 13 és 15 évesek, kisebb fiúk és egy két óvodáskorú gyerek volt a csapatban. A játékok és a közösen töltött délelőtt után együtt ebédeltünk a gyerekekkel. A lányok asztalánál találtunk helyet magunknak. Beszélgetni kezdtünk a fiúkról, szokásokról és a továbbtanulásról. A „Mi szeretnél lenni?” kérdésre az egyik lány azt válaszolta, hogy „Ügyvéd”.
Úgy kellett az államat visszarakni a helyére. Persze, minden gyereknek vannak álmai. Kamaszkorban még nem is tudjuk, mi lesz belőlünk, csak elképzeléseink vannak.
Egy telepen azért ez nem így működik.
Tovább folyt a beszélgetés, „Ügyvéd, az igen! De ahhoz nagyon sokat kell tanulni, ugye tudod?”
Ekkor jött az igazi lelket simogató válasz. „Tudom, de egy ilyen élethelyzetből nem sok kiút van, a tanulás az egyik ilyen, és én mindent elkövetek, hogy elérjem a célomat. Nem akarok egy „senki” lenni. Példa szeretnék lenni a telepen a többi lánynak!”
16 évesen, kollégiumban lakik, kitűnő tanuló és vannak céljai! Remélem sikerül neki és elérheti az álmait és lehet példa a többieknek!
Igen is van más út!
